Végre! Ismét itt az olvasási szezon: visszaszoktam a könyvekre. Nagy hír, mert régóta nem olvastam valamit igazán: beleolvastam, elkezdtem, abbahagytam. De megtört a jég, 3 könyvvel is végeztem egy hónap alatt.
1. Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa
A cím számomra félrevezető volt, és nem is nagyon értettem meg, hogy mi köze a vájt fülnek az olvasáshoz? Nagyjából hasonló a viszony az olvasó és a könyv között is: mi közöm ahhoz, hogy valaki mit olvas? Ja, hogy írt pár sikerkönyvet? Na igen. Hornby-ban az tetszik a legjobban, hogy mindig beavat a szereplők életébe, de nem fellengzősen, teljesen hétköznapian. Mindig azt érezzük, hogy egy jó barát mesél nekünk, aki irtó kedves, meg minden. Pont ezt érezni ennél a könyvnél is: hol a szaksajtó, hol az irodalmi kritikusok, hol az írók kapják meg a magukét (persze csak viccesen, ki a fenével lehetne rosszban ez az ember?). És persze az elmaradhatatlan stílus, ami habkönnyű, de elgondolkodtató is, faljuk az oldalakat, és mindegy, hogy olvastuk-e a művet, amiről épp szó van, vagy sem. Ha igen, akkor azért, mert vagy bólogathatunk okosan mi is ("Ja, szerintem is!"), vagy megszégyenülhetünk ("Ezt még ő is olvasta."), vagy csak elmerülhetünk a cikkekben, amik kevésbé szólnak a könyvekről, mint az íróról és a világról. Legnagyobb fogása mégis az, hogy beemel minket is ebbe a térbe, nevetve mesélhetünk ezek után arról, hogy melyik klasszikust tartjuk unalmasnak, melyik ismeretlen regény varázsolt el minket, vagy hogy mennyit szenvedtünk egy hosszú könyvvel. Ez az olvasónapló nem a könyvekről szól: az olvasásról, egy író szemével. Aki olvasta a Fociláz-t, tudja, milyen az, ha (feltéve, hogy nem fociőrült) olyanról írnak, amiről keveset tud, de a stílus meggyőzi, hogy ez bizony érdekes. Az igazi zsenialitás talán ebben áll: úgy beszélni valamiről, hogy mindenkit érdekelni kezdjen, késztessen valamire (legyen az egy Arsenal meccs megnézése, vagy egy régóta halogatott könyv elolvasása). Hornby pedig igazi útmutatóként végig fogja a kezünket ezekben a percekben/órákban.
2. Stephen King: Nem jön szememre álom
Vigyázat, csalok! Másodszorra álltam neki a könyvnek, elsőre teljesen magával ragadott, és nem bírtam lerakni. Még az sem tántorított el, hogy 684 oldal. Komolyan. Úgy vagyok a Király műveivel, hogy elkezdenem sokkal nehezebb, mint letennem. Iszonyatosan körülményes és aprólékos, olyan kitérőkkel, hogy más közben befejez egy teljes életművet. De általában a könyvei első negyede után rájövünk: nem tudjuk letenni. Annyira megszeretjük a szereplőket, hogy a fokozódó problémák miatti feszültség nem hagy nyugodni. Tipikus "csak még egy fejezetet"-szindróma. Szóval csak jelentős szabadidő esetében álljatok neki bármelyiknek is. Naszóval, a lényeg itt is klisészerű: két ember, akik bajba kerülnek, és megpróbálnak ebből kiszabadulni. Nem írhatom le az egész cselekményt, mondom, hogy 684 oldal az egész, és legalább ennyit kitenne, ha elmesélném, miről szól. Csak címszavakban: öregedés, halál, vágyak, fantázia ééés igen: álmatlanság. Ha valaki volt már ébren hajnal négykor egyedül, tudja milyen unalmas: senki sincs ébren, a tévé halott stb. Öregkorban még szarabb a helyzet, kevesebb a lehetőség ugyanis, kezdjünk hát képzelődni szépen, a regény két főhősének ez be is jön. Megcsillan - vagy inkább meglódul - King fantáziája, és kicsit át is szaladunk fantasyba, de annyira hitelesen elbeszélve, hogy el is hisszük, ami (spoilermentesen csak ennyi fér bele:) le van írva. A könyv végére szerencsére a sok aprózás, bemutatás összeérik, minden szál a helyére kerül. Miért hangzik ez unalmasnak? Mert mi a franc olyan érdekes 684 oldalon keresztül? És itt kötném össze őt Hornby-val: mindketten olyan könnyedén írnak, hogy 200 oldal elolvasása után sem fáradunk, nem pihenünk, nem kell minden mondatot szavanként értelmezni. Köznapi írók is, hozzánk szólnak, és mi ezt könnyen vesszük. Sajnos ez a beszámoló is azért ilyen felemás és félvállról vett, mert bevallom: elsőre sokkal jobban magával ragadott a történet, a csavarok (amiből van 1 millió), a szereplők. Megfakult a hangulat, mint a lapok, talán mert már tudtam a poént (sőt, biztos, hogy emiatt). Azért próbáljátok ki, nekem a Cujo mellett az egyik kedvencem a horror mesterétől.
3. Chuck Palanhiuk: Cigányút
Nem szoktam ilyet gyakran, de most szörnyülködöm egy sort a cím miatt. Miért nem felelt meg a magyar kiadónak a "fulladás"? Miért jobb az, hogy valakinek az élete cigányútra fut, mint hogy fulladozik a társadalmi, kulturális és egyéb nyomások alatt? Itt ez utóbbiról van szó, főhősünk, Victor hivatásos öngyilkos: éttermekben imitálja, hogy torkán akadt a falat, majd a lelkes megmentőktől bezsebel egy kis pénzt, akik szívesen kisegítik a megszorultat, aki saját magukat jobb színben tünteti fel. Megalkuvásokról szól a könyv, amolyan ki-ki alapon játszott meccsről az élettel, a halállal, a függőséggel. Mivel szegény fiú szexmániás, már csak az élvezetet keresi, az érzelmeket lassan elhagyja, és egy elfásult, kiüresedett környezetet hoz létre, ahol minden csak a pusztulásról szól. Egyetlen reménye a megváltásra (szinte szó szerint) saját beteg anyja, akit gyakran meglátogat egy kezelőotthonban. Egy hirtelen változás vezet csak el a végkifejlethez, ami mindent megváltoztat: a mániát, a halált, a pusztulást és kiüresedést.
Fontos rész a regényben a büntetés is: legyen az kaloda, nemi erőszak, perverziók, minden elnyeri a neki kijáró szenvedést. Furcsa paradoxonnak hat, hogy Victor szexmániásan lesz "nőgyűlölő". Nem abban az értelemben, hogy utálná a nőket, csupán eszköznek tekinti őket az aktushoz, közben pedig épp azt mondja, hogy a nők teszik ugyanezt a férfiakkal az élet más területein. Hatás-ellenhatás. Bűn-büntetés. Értjük, ugye?
Az elgondolkodtatás mellett Palanhiuk elképesztő ötletei tartják végig bennünk a szuszt, amivel egy ültünkben tudunk végezni a könyvvel. Muszáj spoilerezni, tehát aki még nem olvasta, most takarja ez a szemét, a következő bekezdésben visszatérhet: a madárhangok, amik az órákat jelzik, majd a madarak, amikről az idő jut eszébe Victornak, a titkos jelszavak stb stb.
Szóval ismét egy nagy mesélővel gazdagodott a világ, aki látja, hova fajulunk, és figyelmeztet: vigyázz, semmi sem az, aminek látszik. Megütheted a bokád, és meg is fogod. Palanhiuk úgy ír a "semmi"-ről, hogy "valami" lesz belőle, valami nagyon jó. Az atmoszféra kicsit hasonlít Bret Easton Ellisre (vö.: Nullánál is kevesebb), mégis színesebb, érzelmesebb. Ugye milyen nehéz elképzelni? Az utolsó gondolatunk egy szexmániásról.
Végül egy kis kiegészítés: érdekes tendencia a szexfüggőség megjelenése és kivesézése a filmkultúrában is.
Lásd még: Nip/Tuck
Lásd még: Californication
Tessék mostantól fókuszálni a női szexfüggőségre is! (Ha már létezik ilyen mű, kérem, osszátok meg velem a tudást.) update:
