Fear and Loathing

 Namostakkor: néha fogok ilyen számajánlót v miarákot csinálni, és akkor ezt felteszem ide, hogy eszembe jusson később is. Igyekszem frisseket ajánlani, mert a régiek már lejártak, vagy mi, ha nem lesz fasza újdonság akkor visszanyúlok majd. Ja még annyi, hogy általában ismeretlen/ebb dolgokat pakolok fel, hogy mutassan mennyire sznob vagyok (ahogy a threadless póló is mondja: „I listen to bands, that don’t even exist yet.”), amúgy meg azért mert az ismerteket mindenki vágja. Na.

The Twilight Sad – I Became A Prostitute www.youtube.com/watch

Az megvan, hogy az angolok mennyire rasszisták, és hogy külön előítéletük van a körülöttük élőkről? Na, a skótok nekik a barbárok, és tényleg, ahogy a nyelvvel bánnak ezen a lemezen az egyszerre ilyen erőszakos és szép is, a szavak kevéssé felismerhetők kiejtve. Elsőre litvánnak, vagy hasonló európai bandának gondoltam őket, de tévedni emberi dolog: ők egy kétlemezes kis banda Glasgowból. Bár az ország délibb felének lakói, a felföld rideg és barátságtalan hangulata azért - képzavarral élve - átsüt a dalaikon, az egész lemez borongósra és torzra sikeredett. Ezt a számot is inkább a refrén dallamossága viszi el a hátán, kontrasztban a nagyrészt noiseos bevezetővel és a nyugodt verzével, fogyasszuk az évszaknak megfelelő szomorkodással és sikítani akarással a jóidő visszatértéig.

The Sarcastic Dharma Society – Shit On My Heart  www.myspace.com/thesarcasticdharmasociety

Az egyik legnagyobb baromság, amit el tudok képzelni a zenélésben, az a stíluson vagy alműfajon belüli cover-song, nagyjából olyan, mint kétszer megírni ugyanazt a számot. Nem tudom felfigyeltem-e volna az oly „ismert” Meyercord-ra, ha nincs rajta a száma ezen az ingyenes feldolgozás-lemezen (valószínűleg nem), ahol még Beatles és Bright Eyes is fellelhető. Nagyon egyszerű, nagyon explicit, és általam kevéssé kedvelt folkos dal, de mégis a bájos hangon kitartott „You’re such a cocksucker” valahogy megszépül és egy szélyes mosolyos „kurvaanyáddá” szelídül az egyszálgitáros előadásmód révén. A témában ajánlanám még Richard Cheese-t, aki mulatósszintre emelte a Radioheadet, vagy szvingesítette a Slipknotot (képzeljétek el Sinatrat, ahogy azt énekli: „People equals shit!”).

Death Cab For Cutie – Meet Me On The Equinox  www.youtube.com/watch

Utánajártam, viszonylag: az equinox valami napéjegyenlőségfélét is jelent, illetve olyan randit, amikor csak sétálásból áll a találkozás. A dal a Twilight indie-filled filmzenealbumán jelent meg (külön ironikus a „Meet me half way/When the sun is perched at it's highest peek” sor, lévén vámpírfilmről van szó,) és jól szimbolizálja, mi történt az utóbbi időben Ben Gibbardékkal. A Narrow Stairs kísérletezései után az The Open Door EP visszakanyarodott a karcosabb témákhoz, bár emlékezetes csak egy szám maradt róla. Az új dal felidézi a legjobb lemezük nagy pillanatait, a Plans feszes és rockos lüktetése végighullámzik rajta. A lassan építkező számban az akusztikus gitár pengetései kizökkentenek a remekül effektezett vezérdallam hallgatásából, az „egyszavas” refrén pedig egy ilyen melankólikus bandához mérten „durva”, mégis inkább popos és felüdítő. Megtalálták szomorkodás és felszabadultság közt félúton az egyik legdallamosabb számukat. Ebből a szerelemből nem lesz új Crooked Teeth, de biztos, hogy párszor még meghallgatom lefekvés előtt, hogy hagulata megvédjen a rémálmoktól.

Primary 1 – Hold Me Down (The Shoes Remix) www.youtube.com/watch

Ó igen, monoton dobok, szinti és fejhangú ének, elektropop, gyere a papához! Indie/elektro/pop cimkéjű együttest és remixet könnyebb találni mint szénát a szénakazalban, a nagy számok alapján kell valami jónak is lennie néha. A fent említett londoni zenekar kevés számot szállított eddig, de ezeknek rengeteg verziója van fent a neten, mindenki remixeli orrba-szájba. Kérdés, hogy melyik út lenne érdekesebb, vagy járhatóbb: saját számokat csinálni, vagy megélni a jogdíjakból. Az eredeti, szinte már funkos szösszenet fölött elsiklottam volna, a remix szerencsére mind az énekből, mind a dallamből kivesz épp annyit, amennyit kell, és teljesen újraalkotja a dalt. Szomorú, de egyben örvendetes, amikor a szörny (remix) túltesz az alkotóján (eredeti dal), nagyjából a semmibe taszítva ez utóbbit (lásd Justice vs Simian – We Are Your Friends), a lényeg, hogy mi jól járjunk.

Jupiter One – Volcano  www.youtube.com/watch

A 80-as évektől kiráz a hideg, nem tehetek róla, főleg a dobhangzástól, bár igyekszem fejlődni és egyre több ilyen elektros, meg revival dolgot hallgatni, és belemegyek néha Alphaville-szerű visszatérésekbe is (bár a Take That nem hiányzott). A Volcano c. számnál is megremeg a destroy-gomb feletti kezem, mert az ének/doblüktetés nekem kicsit hozza ezt a feelinget, de mivel egy jól felépített popszám, maradhat. Az ének teljesen fülbemászó, az érdekes gitárpengetés (magamban valamiért csak „buzis”-nak tudom hívni, de nem ez a jó szó rá) és a szintihasználat eladja a slágert, és néha azért még található olyan érdekes akusztik szerzemény is az albumon, mint a Flaming Arrow. Nem kiemelkedő munka, de kellemes hallgatnivaló háttérzenének.

+ http://www.myspace.com/sightsandsounds - night train (hogy lássák h ilyet is meghallgatok, bár inkább csak 1 hete, és csak ritkán, nem jellemző)

és psze julien plenti, azt úgy bármikor, bármire: https://www.youtube.com/watch?v=9AQZzY0H_Uw  , de a teljes albumát érdemes megkeresni, vagy ellenpontozásként a games for dayst min. meghallgatni: https://www.youtube.com/watch?v=O1aoW6nPUrc&feature=related

 namost kipróbáljuk a linkelést is

<p align="center"><object height="385" width="480"> <param value="https://www.youtube.com/v/bbNh4CS9Cns&hl=en&fs=1" name="movie" /> <param value="true" name="allowFullScreen" /> <param value="always" name="allowscriptaccess" /><embed height="385" width="480" allowfullscreen="true" allowscriptaccess="always" type="application/x-shockwave-flash" src="https://www.youtube.com/watch?v=5bfseWNmlds&feature=fvst"></embed></object></p>

Drága Menyhárt Tamásunk jutott eszembe ezen a napon, végre tavasz kezd lenni, a szaga, meg minden érzése ittvan. És közben befejeztem egy regényt, amit egyszer már félbehagytam, annyira nehezen haladtam vele. Sokkal könnyebb nem lett, de végre áthatott a szelleme, és értettem, miért nehéz.

Kerouac – Úton

Életem talán legsűrűbb könyve. Nehéz lenne belefogni is, Dean Moriarty legyen a talpán, aki könnyedén elmeséli, mi is történik a könyvben. Tulajdonképpen semmi. És mégis minden. Egész Amerika benne van, mélységekkel és magasságokkal, akár az emberek életét, akár a tájakat nézzük. Adjuk hozzá az 50-es éveket, vagy még inkább a korábbi időszakot, szinte érezni a szagát, kicsordul a könyvből, és átitat teljesen, poros lesz az ingünk és izzadni kezdünk – pedig mi csak olvassuk a történteket. A szerző egyes szám első személyben dicsőíti, és persze el is siratja az ő Amerikáját, amely hosszú út során fogant, és most változik, fel akar nőni. Ha tehetnék, megfognák: utolsó kísérlet ez a könyv, hogy meglovagolják a még lélegző síkságokat, mielőtt a városi jazz és őrület kiterjeszkedne, teljesen elfedve a nyers életerőt, ami kiárad belőle. Tényleg sűrű a könyv, nehéz haladni vele, mint egy kietlen úton Texas szívében, mégis pont ugyanaz zajlik le bennünk: csak nézzük a tájat, és az unalom helyett a sokszínűségét és lehetőségeit próbáljuk meg felfedezni. Ha valakinek ez sikerül, nos, nem érzi magát elveszettnek, és bátran áll majd ki stoppolni, amint kiolvasta Kerouac nagyszerű könyvét, ami szinte teljes ellentéte a Zabhegyezőnek: a pohár ott félig üres, itt viszont teljesen megtelik élettel.

 Végre! Ismét itt az olvasási szezon: visszaszoktam a könyvekre. Nagy hír, mert régóta nem olvastam valamit igazán: beleolvastam, elkezdtem, abbahagytam. De megtört a jég, 3 könyvvel is végeztem egy hónap alatt.

1. Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa

A cím számomra félrevezető volt, és nem is nagyon értettem meg, hogy mi köze a vájt fülnek az olvasáshoz? Nagyjából hasonló a viszony az olvasó és a könyv között is: mi közöm ahhoz, hogy valaki mit olvas? Ja, hogy írt pár sikerkönyvet? Na igen. Hornby-ban az tetszik a legjobban, hogy mindig beavat a szereplők életébe, de nem fellengzősen, teljesen hétköznapian. Mindig azt érezzük, hogy egy jó barát mesél nekünk, aki irtó kedves, meg minden. Pont ezt érezni ennél a könyvnél is: hol a szaksajtó, hol az irodalmi kritikusok, hol az írók kapják meg a magukét (persze csak viccesen, ki a fenével lehetne rosszban ez az ember?). És persze az elmaradhatatlan stílus, ami habkönnyű, de elgondolkodtató is, faljuk az oldalakat, és mindegy, hogy olvastuk-e a művet, amiről épp szó van, vagy sem. Ha igen, akkor azért, mert vagy bólogathatunk okosan mi is ("Ja, szerintem is!"), vagy megszégyenülhetünk ("Ezt még ő is olvasta."), vagy csak elmerülhetünk a cikkekben, amik kevésbé szólnak a könyvekről, mint az íróról és a világról. Legnagyobb fogása mégis az, hogy beemel minket is ebbe a térbe, nevetve mesélhetünk ezek után arról, hogy melyik klasszikust tartjuk unalmasnak, melyik ismeretlen regény varázsolt el minket, vagy hogy mennyit szenvedtünk egy hosszú könyvvel. Ez az olvasónapló nem a könyvekről szól: az olvasásról, egy író szemével. Aki olvasta a Fociláz-t, tudja, milyen az, ha (feltéve, hogy nem fociőrült) olyanról írnak, amiről keveset tud, de a stílus meggyőzi, hogy ez bizony érdekes. Az igazi zsenialitás talán ebben áll: úgy beszélni valamiről, hogy mindenkit érdekelni kezdjen, késztessen valamire (legyen az egy Arsenal meccs megnézése, vagy egy régóta halogatott könyv elolvasása). Hornby pedig igazi útmutatóként végig fogja a kezünket ezekben a percekben/órákban.

2. Stephen King: Nem jön szememre álom

Vigyázat, csalok! Másodszorra álltam neki a könyvnek, elsőre teljesen magával ragadott, és nem bírtam lerakni. Még az sem tántorított el, hogy 684 oldal. Komolyan. Úgy vagyok a Király műveivel, hogy elkezdenem sokkal nehezebb, mint letennem. Iszonyatosan körülményes és aprólékos, olyan kitérőkkel, hogy más közben befejez egy teljes életművet. De általában a könyvei első negyede után rájövünk: nem tudjuk letenni. Annyira megszeretjük a szereplőket, hogy a fokozódó problémák miatti feszültség nem hagy nyugodni. Tipikus "csak még egy fejezetet"-szindróma. Szóval csak jelentős szabadidő esetében álljatok neki bármelyiknek is. Naszóval, a lényeg itt is klisészerű: két ember, akik bajba kerülnek, és megpróbálnak ebből kiszabadulni. Nem írhatom le az egész cselekményt, mondom, hogy 684 oldal az egész, és legalább ennyit kitenne, ha elmesélném, miről szól. Csak címszavakban: öregedés, halál, vágyak, fantázia ééés igen: álmatlanság. Ha valaki volt már ébren hajnal négykor egyedül, tudja milyen unalmas: senki sincs ébren, a tévé halott stb. Öregkorban még szarabb a helyzet, kevesebb a lehetőség ugyanis, kezdjünk hát képzelődni szépen, a regény két főhősének ez be is jön. Megcsillan - vagy inkább meglódul - King fantáziája, és kicsit át is szaladunk fantasyba, de annyira hitelesen elbeszélve, hogy el is hisszük, ami (spoilermentesen csak ennyi fér bele:) le van írva. A könyv végére szerencsére a sok aprózás, bemutatás összeérik, minden szál a helyére kerül. Miért hangzik ez unalmasnak? Mert mi a franc olyan érdekes 684 oldalon keresztül? És itt kötném össze őt Hornby-val: mindketten olyan könnyedén írnak, hogy 200 oldal elolvasása után sem fáradunk, nem pihenünk, nem kell minden mondatot szavanként értelmezni. Köznapi írók is, hozzánk szólnak, és mi ezt könnyen vesszük. Sajnos ez a beszámoló is azért ilyen felemás és félvállról vett, mert bevallom: elsőre sokkal jobban magával ragadott a történet, a csavarok (amiből van 1 millió), a szereplők. Megfakult a hangulat, mint a lapok, talán mert már tudtam a poént (sőt, biztos, hogy emiatt). Azért próbáljátok ki, nekem a Cujo mellett az egyik kedvencem a horror mesterétől.

3. Chuck Palanhiuk: Cigányút

Nem szoktam ilyet gyakran, de most szörnyülködöm egy sort a cím miatt. Miért nem felelt meg a magyar kiadónak a "fulladás"? Miért jobb az, hogy valakinek az élete cigányútra fut, mint hogy fulladozik a társadalmi, kulturális és egyéb nyomások alatt? Itt ez utóbbiról van szó, főhősünk, Victor hivatásos öngyilkos: éttermekben imitálja, hogy torkán akadt a falat, majd a lelkes megmentőktől bezsebel egy kis pénzt, akik szívesen kisegítik a megszorultat, aki saját magukat jobb színben tünteti fel. Megalkuvásokról szól a könyv, amolyan ki-ki alapon játszott meccsről az élettel, a halállal, a függőséggel. Mivel szegény fiú szexmániás, már csak az élvezetet keresi, az érzelmeket lassan elhagyja, és egy elfásult, kiüresedett környezetet hoz létre, ahol minden csak a pusztulásról szól. Egyetlen reménye a megváltásra (szinte szó szerint) saját beteg anyja, akit gyakran meglátogat egy kezelőotthonban. Egy hirtelen változás vezet csak el a végkifejlethez, ami mindent megváltoztat: a mániát, a halált, a pusztulást és kiüresedést. 

Fontos rész a regényben a büntetés is: legyen az kaloda, nemi erőszak, perverziók, minden elnyeri a neki kijáró szenvedést. Furcsa paradoxonnak hat, hogy Victor szexmániásan lesz "nőgyűlölő". Nem abban az értelemben, hogy utálná a nőket, csupán eszköznek tekinti őket az aktushoz, közben pedig épp azt mondja, hogy a nők teszik ugyanezt a férfiakkal az élet más területein. Hatás-ellenhatás. Bűn-büntetés. Értjük, ugye?

Az elgondolkodtatás mellett Palanhiuk elképesztő ötletei tartják végig bennünk a szuszt, amivel egy ültünkben tudunk végezni a könyvvel. Muszáj spoilerezni, tehát aki még nem olvasta, most takarja ez a szemét, a következő bekezdésben visszatérhet: a madárhangok, amik az órákat jelzik, majd a madarak, amikről az idő jut eszébe Victornak, a titkos jelszavak stb stb.

Szóval ismét egy nagy mesélővel gazdagodott a világ, aki látja, hova fajulunk, és figyelmeztet: vigyázz, semmi sem az, aminek látszik. Megütheted a bokád, és meg is fogod. Palanhiuk úgy ír a "semmi"-ről, hogy "valami" lesz belőle, valami nagyon jó. Az atmoszféra kicsit hasonlít Bret Easton Ellisre (vö.: Nullánál is kevesebb), mégis színesebb, érzelmesebb. Ugye milyen nehéz elképzelni? Az utolsó gondolatunk egy szexmániásról. 

Végül egy kis kiegészítés: érdekes tendencia a szexfüggőség megjelenése és kivesézése a filmkultúrában is.

Lásd még: Nip/Tuck

Lásd még: Californication

Tessék mostantól fókuszálni a női szexfüggőségre is! (Ha már létezik ilyen mű, kérem, osszátok meg velem a tudást.) update: Szex és New York

Ahol a bölény dübörög (hülye egy magyar cím, még ha szó szerinti is)

Nem nehéz olyan életét a vászonra vinni, aki pont úgy él, mint egy kitalált szereplő. Mert Hunter S. Thompsont csak kitalálni lehetne, ha nem létezne. Fél-valóságos írása, a Where the Buffalo Roam újabb alapanyag a legendához, ami övezte. Az őrület folytatódik, bár a doktor teljesen normálisnak tűnik ügyvédje, Lazlo mellett, aki gerillacsapatot szervez, és úgy általában teljesen hibbant. Nincs nagyon tét, csak sodródunk, ilyen lehet Thompson élete is. Elajándékozza a Superbowl jegyeit, Bloody Mary-vel ül be a tárgyalóterembe, és ő sem tetteti magát normálisnak. Kicsit többet is kihozhattak volna belőle, az egész csak felsorolásszerű lett így. De a próbálkozás dícséretes, hátra van még a Gonzo dokufilm, kíváncsi vagyok mennyivel többet árul el. Bill Murray meglepően jól játszik, őt képzeltem volna el utolsónak Gonzoként.

4 hónap 3 hét 2 nap

A melodrámák célja, hogy megríkassanak és elszomorítsanak. Persze egy kis erkölcsi tanulság, tanmese stb. is belefér, de nagyon lebutítva: nem egy hippiálom egyik sem. Így van ez Romániában is, a Daciák országában, ahol elhisszük, hogy a pénz az úr, mivel senkinek sincs. Amúgy „átlagos” probléma (teherbe esett kollégista lány) nem szokványos megoldása (illegális magzatelhajtás), egy kis vitával, rögvalósággal. A film eleje nagyon lassan éled fel, kicsit elaprózott a bemutatkozás, persze nem lehet elsietni, de egészen a film közepéig nem jutunk egyről a kettőre. A kollégiumban nincs Kent, az orvos húzódik a törvénytelen beavatkozástól, mindkét lány fél. Természetesen ezeket fel kell építeni, megalapozni, mégis valami hiányzik, ami egy vacsoránál kerül bepótlásra, a kísérőszerepben játszó Otilia barátjának szüleinél. Itt tényleg megvan az emberi konfliktus, nincs időhúzás, csak dráma, és innen már elindultunk a lejtőn. Spoilermentesen a végéről: mit vártok egy ilyen filmtől? Ugye. 

 Igen, igen, fura egymás mellett látni, tudom. Mégis egy csodás este rövid összefoglalója. Mi a hosszabb? Hát lássuk csak.

Hány olyan koncerten voltatok, ahol az énekes(nő) elbodysurf-ölt a bárig, majd ott táncolt kicsit és vissza ugyanúgy? Vagy ahol úgy játszottak a zenészek a közönséggel, ahogy csak akartak? És kik játszanak new wave slágereket, mindenféle punknótákat teljesen áthangszerelve? Ha ezek közül bármelyik megesett, de leginkább az összes, akkor Nouvelle Vague-on voltál. Itthon alig ismertek, mégis tele volt a hajó. Mindenki odaadta magát nekik, mondjuk nem volt választásunk. Jöhetett gyors, lassú, szomorú vagy vidám szám, mindegy volt, mert ők csak elvarázsoltak, miközben azért maguknak játszottak. Hát ezt csinálja utánuk valaki!

Az már csak hab volt a tortán, hogy talán a legizgalmasabb NFL meccset láttam életemben, amint hazaértem. A Superbowl amúgy sem egy kis esemény, de ahogy a két csapat kitett magáért...fantasztikus. Az utolsó percig nem dőlt el semmi, és még mindig nem értem, az Arizona hogy tudott veszíteni...viszont emiatt is nagy respekt a Pittsburghnek. (P 27-23 A)

És valahogy mégis egy nevezőre lehet hozni a dolgokat: mindkét eseményen úgy szórakoztatták a nézőket, úgy uralták a figyelmüket, hogy közben maguknak és magukért játszottak. Na ezt kapjátok ki, csak összehoztam :D

Hát igen, egy ilyen blogot hogy is lehetne mással kezdeni?

    1970-ben a Rolling Stone megbízta Hunter S. Thompsont, hogy járjon utána Ruben Salazar meggyilkolásának. Ebben segítségére volt Oscar Zeta Acosta, egy mexikói-amerikai aktivista és ügyvéd, akivel úgy döntöttek, hogy Los Angeles nem megfelelő hely az ügy megtárgyalására, így az amerikai álom fellegvárát, Las Vegas-t vették célba. Ezenközben a Sports Illustrated ajánlatát is elfogadta, hogy írjon cikket a Mint 400 nevű motorosversenyről. Végül ennek históriájából nőtt ki a Félelem és reszketés Las Vegasban. 

    Bár Hunter teljesen akkurátus volt újságíróként, mégse ijedjünk meg, nem kapunk száraz szakmaiságot. A teljes művet átitatta személyével, olyan őrületté téve, ami felforgatta az akkori újságírást. A versenyről alig esik szó, annál inkább a drogok által okozott hallucinációk és lehetetlen helyzetek megoldásai élteti őket. Kinek jutna még eszébe önmagát szétcsapva egy rendőrökkel teli drogkonferencia közepére helyezni?

 1998-ban Terry Gilliam, a Monty Python csoport volt animátora és tagja filmet készített a regényből. Bár a produkció nem hozta vissza a beléfektetett pénzt, a film rövidesen kultstátuszba. Gilliam kamerakezelési módjai, és ahogy a rombolást, őrületet, látomásokat képes volt megjeleníteni, nagyon sok embert meghódított. Igyekezett szó szerint átültetni a szöveget, amennyire csak lehetett, amit elvett belőle, máshol hozzárakta. A filmben Benicio del Toro alakítja az ügyvédet, míg Johnny Depp Raoul Duke-ot, Thompson alteregóját.

És hogy miről is szól a film. Az amerikai álom megtalálása nem sikerült, így inkább lebontják azt. Mértéktelen fogyasztás és a szobák teljes leamortizálása, mindig az árral szemben úszás. Az ország értékeinek és szimbolumainak kifordítása és könyörtelen elítélése. Pont mint a jó öreg doktor...