Drága Menyhárt Tamásunk jutott eszembe ezen a napon, végre tavasz kezd lenni, a szaga, meg minden érzése ittvan. És közben befejeztem egy regényt, amit egyszer már félbehagytam, annyira nehezen haladtam vele. Sokkal könnyebb nem lett, de végre áthatott a szelleme, és értettem, miért nehéz.
Kerouac – Úton
Életem talán legsűrűbb könyve. Nehéz lenne belefogni is, Dean Moriarty legyen a talpán, aki könnyedén elmeséli, mi is történik a könyvben. Tulajdonképpen semmi. És mégis minden. Egész Amerika benne van, mélységekkel és magasságokkal, akár az emberek életét, akár a tájakat nézzük. Adjuk hozzá az 50-es éveket, vagy még inkább a korábbi időszakot, szinte érezni a szagát, kicsordul a könyvből, és átitat teljesen, poros lesz az ingünk és izzadni kezdünk – pedig mi csak olvassuk a történteket. A szerző egyes szám első személyben dicsőíti, és persze el is siratja az ő Amerikáját, amely hosszú út során fogant, és most változik, fel akar nőni. Ha tehetnék, megfognák: utolsó kísérlet ez a könyv, hogy meglovagolják a még lélegző síkságokat, mielőtt a városi jazz és őrület kiterjeszkedne, teljesen elfedve a nyers életerőt, ami kiárad belőle. Tényleg sűrű a könyv, nehéz haladni vele, mint egy kietlen úton Texas szívében, mégis pont ugyanaz zajlik le bennünk: csak nézzük a tájat, és az unalom helyett a sokszínűségét és lehetőségeit próbáljuk meg felfedezni. Ha valakinek ez sikerül, nos, nem érzi magát elveszettnek, és bátran áll majd ki stoppolni, amint kiolvasta Kerouac nagyszerű könyvét, ami szinte teljes ellentéte a Zabhegyezőnek: a pohár ott félig üres, itt viszont teljesen megtelik élettel.
